Archívum: A római légiók logisztikája I. rész

A Római Birodalom története Róma alapításától a Nyugatrómai Birodalom bukásáig több mint egy évezredet ölel fel. Egy évezred logisztikájának történetével foglalkozni azonban egyben komoly módszertani kihívás is, ha mindezt egy rövid tanulmányban akarjuk megtenni. Ezért a kronológia és az aprólékos pontosság helyett igyekeztem azokra a kor jellegzetességeit figyelembe vevő sajátosságokra fókuszálni, amelyek megközelítőleg helyes összképet adnak az olvasónak az ókori logisztika egyik nagy fejezetéről. Olyan korabeli írásos dokumentum, ami átfogóan számolt volna be a logisztikáról nincs, sőt még egyszerűbb statisztikák sem állnak rendelkezésünkre. A témáról tehát csak úgy tudunk képet alkotni, ha a korabeli feljegyzésekben a logisztikával kapcsolatos említésekből apránként, szilánkokból rakjuk össze hogyan is kezelték ezeket a feladatokat. A tanulmány első részében így a jobb érthetőség kedvéért a logisztikáról alkotott felfogásukról, a légiók logisztikai szempontból érdekes mindennapi működéséről esik szó, ezzel is megalapozva a konkrétabb logisztikai funkciók későbbi bemutatásához a könnyebb értelmezhetőséget.

Méretek

Ha egy hadsereg¹ logisztikáját vizsgáljuk, akkor értelemszerűen nagyban kell gondolkodnunk. De hogy mekkorában, azt a fenti táblázat jelzi, amely a római haderő létszámát mutatja be főbb koronként. (1. sz. ábra²)

Egy római légió létszáma korszakonként is változott. A legrégebbi időkben, a királyok korában Itália meghódításáig 3300 ember alkotott egy légiót (3000 gyalogos és 300 lovas). A köztársaság korában a légió létszáma elérte az 5-6 ezer főt is, amelyet a császárkorban Julius Caesar némileg csökkentett (kevesebb gyalogossal és több lovassal 4-5 ezer főre), de később ez ismét 6000 főre emelkedett. A teljes hadsereg létszáma is több változáson ment át. A hagyomány szerint Romulus egész hadereje egyetlen légió volt, Julius Caesar 40 légió felett rendelkezett, Octavianusnak pedig legalább 50 légiója volt. Õ később a haderő felét feloszlatta, a másik feléből pedig állandó hadsereget szervezett, amely a források szerint az egész császárkorban fennmaradt. Tacitus írásaiban Augustus halálakor 25 állandó légiót említ. Természetesen a légiók összlétszámát korszakonként is rengeteg tényező befolyásolta, azt azonban tényként kezelhetjük, hogyha egy légióról beszélünk, akkor mindig egy több ezer főt számláló szervezetről beszélünk. Fontos megjegyezni, hogy a táblázatban szereplő segédcsapatok (auxilia) nem kiszolgáló szervezetek voltak, ahogy a szó eredeti jelentéséből esetleg logikusan gondolnánk, hanem azok a szintén harcoló csapatok, amelyeket a leigázott népekből szerveztek. A legyőzött népektől a területi nagyság és lélekszám alapján megkövetelték, hogy Róma katonai vállalkozásait az általuk megszabott feltételek szerint kiállított csapatokkal támogassák. Ezek a csapatok ruházatukról és fegyvereikről maguk – saját közösségük – gondoskodtak, élelmezésükről azonban Róma. A hadsereg mérete nyilvánvalóan megkövetelt valamiféle logisztikai rendszert. Ahhoz azonban, hogy egy ekkora szervezetet ebben a témában vizsgáljunk, kell bizonyos alapvetéseket tegyünk.

A hadvezér szerepe, a stratégia és a logisztika

Róma sikereinek kulcsát a hadseregében látta. A sikeres hadsereg kulcsa pedig a hadvezér, aki értelemszerűen letéteményese mindennek, ami a sikeres háború megszervezéséhez és lebonyolításához szükséges. Jól szemléltetik mindezt a Róma számára félelmetes emlékű Hannibállal kapcsolatos feljegyzések. Hannibál sikereit ugyanis elsősorban hadvezéri képességeinek tulajdonították, ahogy Polybios³ is ír erről:

„Nem a fegyverzet és a harcrend biztosította Hannibál sikerét, hanem ügyessége és fondorlatos elméje okozta a rómaiak balsikerét. Mióta ugyanis a rómaiak Hannibállal egyenértékű vezért találtak, a győzelem mindig az ő nyomukba szegődött. Maga Hannibál is tanúskodik a római fegyverzet kiválóságáról, mert első győzelme után azonnal lemondott az általa használatos fegyverzetéről, és seregeit ettől fogva következetesen római mintára fegyverezte fel.”

Nem meglepő, hogy a hadvezérnek elsősorban a „fődologban”, a fegyveres küzdelemben kell kiválónak lenni ahhoz, hogy a hadsereg sikeres legyen. Az összes többi tényező csak segítsége lehet az előbbinek, ahogyan erről Vegetius⁴ így emlékszik meg:

„Egyetlen dolog segítségével vetette alá a római nép a földkerekséget: a fegyverforgatás, a tábori fegyelem és a katonaság hozzáértése. Mire mehetett volna ugyanis a gallok sokaságával szemben? Mire merészkedhetett volna a magas növésű germánokkal szemben a mi alacsony termetünk? A hispániaiak nem csak számbelileg, de testi erejükben is felülmúltak minket. Az africaiak hadicselek és anyagiak tekintetében mindig is felülmúlták a mieinket. A görögök mesterség és ész dolgában felülmúlnak bennünket.”

A hangzatos ódák, amelyek Róma hatalmáról és fegyvereinek erejéről szólnak, természetesen árnyaltabb képet mutatnak, ha azokat az írásos emlékeket is tanulmányozzuk, amelyek a hadvezér munkájáról és a hadjáratokról szólnak. Ezekben pedig megjelenik számtalan logisztikai aspektus, rögtön már a stratégia szintjén. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a római hadsereg logisztikájának fejlődéséhez a pun háborúk tanulságai is nagyban hozzájárultak. Livius, amikor Nagy Sándor hadseregének és a római sereg erejének képzeletbeli összeméréséről ír, már logisztikai tanulságokat is levon, amihez szintén Hannibál esetét veszi példának. Ezt mondja:

„S vegyük még hozzá, hogy a rómaiaknak otthoni földön kéznél lett volna az utánpótlás, az ő serege viszont idegen földön harcolva éppúgy felmorzsolódik, mint később Hannibálé.”⁵

Hiába tehát a briliáns képességű hadvezér, csak akkor lehet sikeres, ha feladatainak minden aspektusában kiváló. És ennek része volt a logisztika is. A logisztikai kérdéseknek ehhez hasonló stratégiai szinten való felemlítésével gyakran találkozunk. A logisztika ugyan a hadvezér személyén, az egyszemélyi vezetésen, a logisztikának a hadvezér stratégiai és szervezőmunkájának részeként jelent meg, azonban egyértelműen mint megkerülhetetlen tényező kerül említésre a későbbiekben is. A logisztika megszervezése tehát ugyanolyan feladata volt a hadvezérnek, mint a fegyverzet, a kiképzés és egyáltalán maga a stratégia. De ennek megértéséhez pontosítanunk kell, mit is jelentett a logisztika számukra.

Mit jelentett a római hadseregnek a logisztika?

Legelsőként a definíciós problémával szembesülünk, hiszen Rómában a logisztikát a legtöbb témával foglalkozó kutató szerint sem tudjuk a mai logisztika fogalmával egyértelműen leírni. Logisztikamenedzsment abban a formában, ahogyan ma az ellátási láncot értelmezzük, nem létezett. Sem mint önálló „menedzsmentfunkció”, sem külön erre létrehozott önálló szervezet nem létezett a rómaiaknál. Ha a rómaiaknál a logisztika után keresgélünk, akkor egyen-egyenként kell olyan kifejezések után kutatnunk mint utánpótlás, élelmezés, szállítás, ivóvízellátás, takarmány, készletek stb. Ezeknek a problémáknak a kezelését ugyanis a légiókban ugyanolyan külön-külön feladatként értelmezték, mint bármi mást, ami a háborúskodáshoz és a működésükhöz szükségeltetett. Talán zavaró is a mai logisztika kifejezést használni a rómaiak esetében, hiszen itt egy feladathalmazról kell beszéljünk, amit annak alapján csoportosítva oldottak meg, amit az éppen aktuális főtevékenységük határozott meg. Átfogóan, a stratégia szintjén pedig a hadvezér dolga volt, hogy erről gondolkodjék.

A hadsereg ellátási rendszere alapvetően decentralizált volt, ami a birodalom fejlődésével, a tartományok és a helyi közigazgatási rendszer kialakításával és fejlődésével némileg változott ugyan, de az alapfelfogás nem. Mivel a hadsereget az állam tartotta fenn, és alapvetően a kincstárból finanszírozták, így idővel kialakultak bizonyos központilag elhatározott ellátási rendszerek – például raktárélelmezési elv –, ez azonban mindig annak a függvénye volt, hogy mi is az aktuális „fődolog”, ami éppen a légió feladata és milyenek a körülmények. A logisztikának három fő rendszerben kellett működnie – mind hazai földön mind idegenben. Polybios ezt a három fő tevékenységet így különbözteti meg:

„A rómaiak egységes és egyszerű rend szerint alkalmazzák csapataikat mindenütt és mindenhol, éspedig a hadsereg menete (1), mind táborozása (2), mind pedig harca idején (3).”⁶

Nyilván ezek a rendszerek nagyban különböztek számtalan tényező függvényében is, mint például hogy hazai vagy idegen földön, télen vagy nyáron, sík vagy hegyvidéki terepen történt stb. Az alapfelfogás azonban az volt, hogy a légiónak egy önmagát fenntartó és magáról folyamatosan gondoskodó szervezetnek kellett lennie. A logisztikai feladatok megoldását pedig egyben és egy szinten kezelték a „fődologgal”, a fegyveres harc megszervezésével, illetve a stratégiával⁷. Mivel a logisztika esetében napjainkban nehezen tudunk elvonatkoztatni a mai fogalomtól és felfogástól, ezért célszerűnek érzem felidézni irányvonalként néhány ezzel kapcsolatos írásos emléket.

A tábor

A köztársaság idején még nem volt állandó hadsereg, így táborok sem voltak. Viszont már a kezdeteknél kialakult a szokás, hogy menetelés közben minden éjszakára tábort alakítottak ki, és ez fejlődött a későbbiekben egyfajta táborrenddé. Voltak állandó, kőfallal körülvett táborok, illetve ideiglenesek, amelyeket a menetek során alakítottak ki. Polybios az előbb idézett könyvében ezt írja:

„A görögök táborverésnél azt tartják a legfontosabbnak, hogy a természettől fogva védett helyeket válasszák ki...  ...így a természet adta körülményeket és alaprajzot kénytelenek követni, és magának a tábornak a beosztását is a helyi adottságokhoz kell alakítaniuk. Ennek következménye, hogy senki sem tudja biztosan előre sem a saját, sem az alakulata helyét. A rómaiak azonban az árokásás fáradalmait és mindazt, ami ezzel együtt jár, szívesen vállalják az áttekinthetőség kedvéért, és azért, hogy a tábor alaprajza mindig egységes, állandó és mindenki számára ismert legyen.”

A tábornak ilyen előre elhatározott rend szerinti kialakítása meghatározta a logisztikai feladatokhoz szükséges erők és eszközök szabályozott rend szerinti kezelését is. A táborok helyét értelemszerűen mindig vízhez, erdőkhöz (fához) és a takarmányhoz közel jelölték ki. A tábor kialakításának leírásakor azonban már több információt is kapunk az anyagi-technikai folyamatokról. Iosephus Flavius⁸ sok hasznos információt ad számunkra:

„Nem találomra ütnek tábort, nem is összevissza dolgoznak rajta. Először is elegyengetik a földet, aztán pontos négyszöget tűznek ki a tábor helyéül, s végül az iparosok serege a megfelelő szerszámokkal munkához lát. … A táborsáncot és az egész berendezést hihetetlen gyorsasággal építi fel a rengeteg szakképzett munkás”

Az idézetből megtudjuk, hogy a légiók részei voltak azok a mesteremberek, iparosok, akik a légió működéséhez szükséges szakmunkákkal segítették a hadsereget. Az „iparosok serege” pedig azt sejteti, hogy nem is lehettek kevesen. A rómaiak a szakmunkákat már nem tartották a katonai szolgálat részeinek, ezért alkalmaztak hozzá mesterembereket. Ezeket általában néhány centurio vezetésével előreküldték, hogy a megérkező katonák már csak a megerősítéssel foglalkozzanak, a tábor kijelölésével már ne. Flavius a tábor katonai szempontú berendezésének bemutatása után említést tesz a tábor többi területéről:

„A tábor területe olyan mint valami rögtönzött város, van piaca, van külön helyük az iparosoknak, és az ezredeseknek és a századosoknak emelvényeik, amelyekről az esetleges viszályokat elintézik.”

A sok iparosból akár arra is következtethetnénk, hogy a kiszolgáló tevékenységekhez külön szervezetet, rendszert keressünk a légiót kísérők között, azonban a tábor működéséről így tesz említést:

„A védősáncon belül a katonák nyugodtan és rendben tanyáznak sátraikban. Pontosan és szabályszerűen végzik el egyéb feladataikat is; a fahordást, az élelem beszerzését, a vízhordást mindig az a szakasz végzi, amely soron van. Továbbá senkinek sem szabad tetszés szerinti időben reggeliznie vagy ebédelnie, hanem valamennyien egyszerre esznek… amire kürtszó ad jelt, semmi sem történik vezényszó nélkül.”

A katonákat tehát szabályozott rend szerint, váltásban osztották be a logisztikai feladatokra, azokra nem hoztak létre önálló szervezeti egységeket. A rómaiak táborait tehát egyfajta önálló, öngondoskodó, teljes infrastruktúrával rendelkező városoknak kell elképzelni, ami szabályozott rend és vezénylet szerint működött. Vegetius is így említi⁹:

„A légiónak mindenhol magával kell hordania mindent, ami a háború bármely formájában szükségesnek tartható, hogy bármely vidéken üt is tábort, felszerelt várossá varázsolja”

Külön kiszolgáló alakulataik nem voltak, a légiósok végezték a logisztikai feladatokat, amelyek ugyanolyan részei voltak napirendjüknek, mint a kiképzés és a gyakorlatozás. A legionáriusok logisztikai feladatairól olvashatunk Tacitusnál is, aki a pannóniai légióknál történt lázadások okainál így ír¹⁰:

„Mert bizony a katonaság keveset jövedelmező nehéz mesterség: napi 10 asra¹¹ becsülik az ember lelkét és testét, ebből kell a ruhát, a fegyvert, sátrat venni… … felróják a zsold szűkös voltát, a munkák keménységét, külön említve a sáncok és árkok építését, a takarmány, épületfa, tüzelő hordását, és amit csak szükségből vagy a tábori henyélés ellen ki szoktak találni.”

A katonáknak tehát zsoldjukból kellett megvenniük felszerelésüket, a hadsereg csak az élelmezésről gondoskodott. A tábor berendezéséből következtethetünk arra: a táborban a „piactér” azt a funkciót is betöltötte, hogy a katonák ott szerezhessék be azokat a javakat, amelyekről maguknak kellett gondoskodniuk. Az idézetek azt is jól mutatják, hogy a római légió minden szükségletéről maga gondoskodott, és a logisztikai feladatok szervesen beépültek a katonák napi tevékenységeibe. Egyedül a szakmunkákra vettek igénybe iparosokat, illetve a katonák saját beszerzései révén szükség volt valamiféle kereskedelmi tevékenységnek a táborba engedésére is (a beszerzés kérdéseire később visszatérek, hiszen a tábor „piaca” önmagában nem lett volna elégséges és célszerű sem). Annyit azonban fontos megjegyezni, hogy az állandó táborok mellett nagy kereskedőtelepek is kialakultak, aminek több város is köszönheti létrejöttét, többek között Aquincum is¹².

Köztudott, hogy a légiók közhasznú munkát is végeztek, utakat, hidakat, csatornákat építettek. Ezeknek a tevékenységeknek a végzése nem kizárólag és nem feltétlen a lakosság igényeinek kielégítése, illetve az infrastruktúra fejlesztése miatt volt szükséges, hanem mert a fegyelem megtartása érdekében a katonákat állandóan foglalkoztatni kellett a kiképzési, gyakorlatozási feladatok mellett is.

A menet

A római légiók szervezettségét és működésének átgondoltságát jól mutatja a menet megszervezése. Ha a tábor tovább akart vonulni, megdöbbentő sebességgel volt képes megindulni. Erről szintén Iosephus Flavius ír¹³:

„Ha tovább akarnak vonulni a táborral, kürtszó jelzi. Mindenki munkához lát; első parancsszóra lebontják a sátrakat, és mindent előkészítenek az elvonulásra. A második kürtszó jelzi, hogy készüljenek az indulásra. Gyorsan felrakják a katonák a poggyászt az öszvérekre és a többi teherhordó állatra, és ezzel készen is állnak az indulásra, mint versenyzők a rajthelyen. Ezután a sáncot felgyújtják, mert a tábor helyett csekély fáradtsággal bármikor tudnak másikat építeni.”

Itt is látható, hogy a logisztikai feladatok ugyanolyan részét képezték a katonák mindennapi életének, mint a fegyverforgatás. Az idézetekből az is kitűnik, hogy nem voltak külön funkcionális logisztikai szervezetek, nem volt „logisztikai vezető” sem, hanem a katonák a logisztikai feladatokra is ki voltak képezve. Itt már találkozunk teherhordó állatok említésével is, hiszen annyi felszerelést, málhát kellett magukkal vinniük, amit a mennyiségből adódóan nem lehetett csak a katonák között szétosztani. A menet rendkívül megerőltető volt, amit jól jelez az alábbi idézet¹⁴:

„A gyalogos fegyverzete mellpáncél és sisak és mindkét oldalán szálfegyver. A fővezér környezetébe beosztott gyalogosok lándzsát és kerek pajzsot viselnek, a többiek felszerelése dárda és hosszúkás kard, fűrész, kosár, ásó, fejsze, ezen felül szíj, sarló, lánc és háromnapi élelem, úgyhogy a gyalogosok majdnem olyan nehéz poggyászt visznek, mint a teherhordó állatok.”

A hadsereg menetsebessége, a menet megszervezése egyben szállítási feladat is volt. A menetelés tehát önálló kiképzési ágat is jelentett, erről Vegetius így számol be¹⁵:

„Rögtön a kiképzés kezdetén meg kell tanítani az újoncokat a katonai lépésre. Semmire sem kell annyira ügyelni az úton vagy a csatasorban mint hogy valamennyi katona megőrizze a lépéstartást. Ezt pedig nem lehet másként elérni, csak folyamatos gyakorlással. A szétszakadozott és rendezetlen hadsereg mindig súlyos veszélynek van kitéve… Arra is rá kell kényszeríteni az ifjakat, hogy terheket vigyenek egészen hatvan font¹⁶ erejéig, miközben a katonai lépést is megtartják: a veszedelmesebb vállalkozások alkalmával ugyanis az élelmezést éppúgy nekik kell vinni mint a fegyvereket.”

Ennek nehézségéről könnyen képet kaphatunk ugyanitt később említve:

„A gyalogságot éppúgy mint a lovasságot havi három alkalommal ki kell vezetni menetgyakorlatra. A gyalogságnak tízezer lépéspárt¹⁷ kell megtennie felfegyverezve, minden fegyverével együtt oda és vissza is ugyanennyit a táborig úgy, hogy az út egy részét gyorsabb futásban tegyék meg.”

Tehát havi három alkalommal, fejenként legalább 30 kiló teherrel kellett egyenként 30 kilométert teljesíteni, részben futva. A napi menet általában 7 óra hosszat tartott, tehát mindezen számokat együtt értékelve mai szemmel nézve is megdöbbentő képességet láthatunk. A rómaiak tehát elképesztő sebességgel voltak képesek a komplett infrastruktúrájukkal együtt mozgatni a hadsereget. Ma csodáljuk a híres maratoni futót, pedig erre a teljesítményre a római légiók menetgyakorlatait megismerve bizony más szemmel is nézhetnénk. A gyors menetre való képesség és az eszközök rendkívül gyors alkalmazásának képessége nyilván félelmetes erőt képviselt. Nem meglepő, ha még Vergilius is versbe foglalta ezt:

„mint honi fölszerelésben hős római lépked súlyos terhe alatt, és még mielőtt felocsúdnék ellensége, letáborozik és ott vár csatarendben”¹⁸

De mit is tartalmazott egy római légió felszerelése, amit magával vitt? Ahogyan azt már előbb is olvastuk, mindent vittek magukkal, amire csak egy táborban vagy háborúban szükségeltetett. A fegyverzetről és az élelmiszerről már olvastunk, de mi egyéb kellett még, és ezt hogyan szállították?

„A légiók győzelme gyakran nem csak a létszámuktól függött, hanem attól is, milyen eszközökkel rendelkeznek. … Centuriánként egy-egy szekéren szállítható hajítógéppel rendelkezik, amelyhez vontatás végett öszvérek, valamint működtetéséhez és irányításához egy-egy szakasz, tizenegy fő tartozik. ... Egy légióban ötvenöt szekeres hajítógép (carroballista) szokott lenni, továbbá tíz kőhajító (onager), azaz minden cohorsnál egy-egy. Ezeket harcra kész állapotban ökrök vontatják kocsikon. Egyetlen fatörzsből kivájt csónakokat is visz magával a légió, igen hosszú kötelekkel, olykor még vasláncokkal is”¹⁹

A technikát erre rendeltetett szállítóeszközökön vitték magukkal, az írás szerint ökröket használtak erre a célra. Az idézetből látszik, hogy csak a hajítógépek szállítására légiónként kellett legalább 65 szekér, egyenként 11 emberrel. És ezek csak maguk a gépek, ezekhez még számtalan egyéb felszerelés is tartozott, amiről ugyanitt így olvashatunk:

„Vascsáklyákat is hordtak magukkal, valamint hosszú nyélre erősített vassarlókat, továbbá árokásáshoz kétélű és egyéb kapákat, ásókat, lapátokat, teknőket és kosarakat a földhordásra. Csákányokat, baltákat, szekercéket is hord magával a legio, valamint fűrészeket a faanyag és a cölöpök levágására és fűrészelésére. Rendelkezik továbbá mindenféle szerszámmal ellátott mesteremberekkel, akik az ellenség városainak megostromlásához ostromtetőket, védőtetőket, faltörő kosokat és járótornyokat készítenek.”

A légióval együtt vonuló mesteremberek serege tehát saját szerszámait maga vitte, a legionáriusok a fegyverzettel és az élelmezéssel (benne a vízzel és az állatok takarmányával is!) kellett megbirkózzanak a menetben.

Itt azonban egy pontosítást kell tennünk. A katonák a felszerelést csak Marius reformjai idejétől kezdődően vitték magukkal, egyébként azokat külön fuvarosok szállították társzekereken. A katonák saját holmijukat egy rúdon vagy lándzsán a vállukra vetve vitték. Marius reformjai eltörölték a külön fuvarosok alkalmazását, onnantól a legionáriusok maguk vittek mindent, ezért is kapták a „Marius öszvérei” (muli Mariani) gúnynevet. De mivel sokkal nagyobb időintervallumot ölel fel a birodalom Marius utáni időszaka, így a későbbi írók is már szinte csak arról emlékeznek meg, hogy a legionáriusok maguk vitték minden felszerelésüket (Zrínyi is csak így említi), így célszerűbb ennek mentén gondolkodnunk róluk.

Menetben a sereg 3 részre tagolódott, előhad (agmen primum), derékhad (agmen medium) és utóvéd (agmen novissimum). Mindig olyan rendben meneteltek, hogy abból könnyen felvehessék a harci alakzatot. Mindegyik rész maga vitte a saját málháját, és ha támadás érte őket, a málhát annak megvédése érdekében közrefogták és úgy védték. Ha az ellenség közel volt, úgy az elöl haladók poggyász nélkül, csak fegyverrel meneteltek, a málhájukat pedig ilyenkor a hátul menetelők vitték.

Dr. Bányai Kornél

(folytatjuk)

¹ A helyes terminológia szerint haderőnek nevezzük egy állam teljes fegyveres erejét, aminek a hadsereg(ek) is része(i). Jelen tanulmány csak a szárazföldi csapatokkal (szárazföldi haderőnem) foglalkozik, a haditengerészet logisztikai rendszere nem tárgya ezen írásnak. A jobb közérthetőség kedvéért azonban a tanulmányban – helytelenül – a hadsereg és haderő kifejezést szinonimként kezelem.
² Az „n.a.” jelzés nem az információhiányt jelöli, hanem a források hiányosságát, illetve ellentmondásosságát. Ettől eltekintve a teljes létszám nagyságrendileg pontos a korabeli források alapján.
³ Polybios: Historiai (Történeti könyvek) 18.11
⁴ Vegetius: Epitoma rei militaris 1.1
⁵ Livius: Ab Urbe condita (A római nép története a város alapításától) 9.19.
⁶ Polybios: Historiai (Történeti könyvek) 6.26.
⁷ A rómaiak nem tettek különbséget a stratégiai és a taktikai szint között. Itt célszerű megjegyezni, hogy a stratégia kifejezés a menedzsment tudományokban és a hadtudományban más értelemmel bír. A modern hadtudomány a katonai műveleteket 3 szinten határozza meg: hadászati, hadműveleti és harcászati szint. Ezek között nehéz éles határvonalat húzni, de nagyon leegyszerűsítve a harcászat egy falu elfoglalása, a hadművelet egy országrész elfoglalása, a hadászat pedig az országok és kontinensek szintje. Az angol „strategy” kifejezés magyar megfelelője a hadtudományban leginkább a hadászatnak feleltethető meg, a közérthetőség kedvéért a tanulmányban az üzleti terminológiához hasonló értelmezést használom.
⁸ Iosephus Flavius: Bellum Iudaicum (A zsidó háború) 5.5.71-92.
⁹ Vegetius: Epitoma rei militaris 2.25.
¹⁰ Tacitus: Annales (Évkönyvek) I.17.1, 35.1.
¹¹ Az as a legkisebb értékű, vörösrézből vert pénz volt. 4 as ért 1 sestertiust (sárgarézből vert érme), vagyis a katonák szinte csak aprópénzt kaptak. Ezüstből verték a denariust, aranyból pedig az aureust.
¹² Majoros József: Római élet, Athenaeum 2000 Kiadó, 2000 53.o.
¹³ Iosephus Flavius: Bellum Iudaicum (A zsidó háború) 3.5.71-92.
¹⁴ Iosephus Flavius: Bellum Iudaicum (A zsidó háború) 3.5.93-98.
¹⁵ Vegetius: Epitoma rei militaris 2.19,27.
¹⁶ Kb. 30 kg.
¹⁷ Kb. 15 km.
¹⁸ Vergilius: Georgica III. 346-348.
¹⁹ Vegetius: Epitoma rei militaris 2.25.

Supply Chain Monitor
2011. május